Mintha téren és időn átutazva egy egzotikus törzzsel találkoztunk volna: a 3. c osztály vendége volt Cséke Zsolt geográfus, filmrendező.

Az őszi szünet előtti utolsó napon osztályunk meghívására Cséke Zsolt debreceni geográfus, filmrendező beszélt filmezésről, világjárásról, más kultúrákkal való ismerkedésről, különösképp a huli törzsről a 3. c osztály tanulóinak. Az alkotó 1996 óta készít ismeretterjesztő-, dokumentum- és riportfilmeket. Filmjei közül többet “Kamera a hátizsákban” sorozatcímmel mutatott be a Duna televízió, a Spektrum TV és a Magyar Televízió. A gyerekek a látogatást megelőzően megnézték Az emberevők földjén című ismeretterjesztő filmet egy Pápua-Új- Guineai törzsről, majd a film kapcsán beszélgethettek a rendező-operatőrrel a film készítésének körülményeiről, a bemutatott huli törzsről, illetve a földrajz szakos rendező munkájáról általában.

A gyerekek először is meghallgatták, pontosan hol is készült a film: Új-Guinea szigetén, mely Ausztrália és Óceánia földrészhez tartozik. Utóbbi részei Melanézia, /eredete a melasz szó, jelentése feketebőrűek, Polinézia /eredete: poli:jelentése sok, és a sokféle emberre utal/, illetve Mikronézia szigetvilága: ennek jelentése: apró szigetek.

Ausztrália és Óceánia szigetvilága

A gyerekek kérdésére, hogy miért ettek a hulik emberhúst, megtudtuk, hogy egyrészt kevés állathús volt fellelhető a szigeten, illetve a törzs tagjai hitték, hogy a legyőzött harcos húsát elfogyasztva annak ereje és képességei átszállnak a legyőzőre. Azonban ma már nem szokás a szigeten a kannibalizmus, sokkal inkább édesburgonya, szágópálmából, szágólisztből készített palacsinta a gyakori táplálék.

Az emberevők földjén szereplői: a huli törzs tagjai és szigetük

A lányok arra is kíváncsiak voltak, miért fúrták ki a törzs tagjai az orrukat, fülüket. Válaszában a rendező elmondta, hogy ennek funkciója ugyanúgy a díszítés, mint a mi kultúránkban az ékszereké, csak a szigeten fellelhető anyagok miatt a kazuármadár tollai és helyi növények részeit használta/használja a törzs ékszer gyanánt fém helyett.

Nagy élmény volt, hogy a filmben szereplő tárgyak közül néhányat saját kezükbe is foghattak az osztály tanulói, mert a rendező magával hozta őket. Így pl. a tanulók közelről láthatták, milyen egy fejszatyor, melyet főleg a nők használtak cipelésre, s melynek segítségével, mint megtudtuk, akár 50-60 kg-t is elbírtak a törzs tagjai, így szállíthattak benne kismalac méretű húst, édesburgonyát, kisgyermeket.

   
Huli fejszatyor

Még különlegesebb volt talán, hogy a gyerekek kezükbe foghattak egy igazi kőbaltát.  A rendező elmondta, hogy a szigeten 50-60 éve még nem ismerték a fémet, ehelyett kézzel készített kőeszközöket használtak.  Szinte visszarepített bennünket az időben, egészen a kőkorszakba. Megtudtuk, hogy volt a szigeten egy külön a kőből készült hegy gyártására specializálódott falu, s külön nyélkészítésre szakosodott falvak. A szerszám felhasználását illetően volt, amelyik alkalmas volt ásásra, volt, amelyik farönköt kivájni, így készülhetett például a kenu. A rendező elmondta, hogy összehasonlító kísérletek alapján közel háromszor annyi ideig tart a munka egy kőbaltával, mint amennyi időbe ugyanaz a feladat egy mai baltával telne.

Huli kőbalta

A fiúk arról érdeklődtek, hogy a rendező és társai, illetve a törzs tagjai a vadon élő állatoktól hogyan védték meg magukat. Cséke Zsolt elmondta, hogy a sisakos kazuár a legnagyobb állat a szigeten, ennek mérete kb. akkora, mint egy struccé. A veszélyesebb kígyók és pókok esetében védelmet nyújt, ha táborozáskor tüzet gyújtanak, mivel a legtöbb állat fél a tűztől. A kígyók legtöbbször akkor is elmenekülnek, ha nagy hangon kiáltunk és toppantunk egyet, inkább akkor támadnak védekezésből, ha véletlenül rálépünk, ráülünk. Egyetlen kivétel a tűz kapcsán a tajpán, a szárazföldi legmérgesebb kígyó. Ezt a tűz ingerli, és élete kockáztatása árán is támadni próbál a tűzön át is.

Sisakos kazuár

A rendező elmesélte, hogy életében hogyan kezdődött a földrajz szak elvégzését követően a filmezés. Megtudtuk, hogy példaképe Balázs Dénes, aki az érdi Magyar Földrajzi Múzeumot létrehozó karsztkutató, földrajztudós, világutazó, s aki a Föld 220 országából 130 országban járt, útjairól ismeretterjesztő könyvek sorában számolva be. Cséke Zsolt is az ismeretterjesztő könyvírás és a filmezés közt hezitált, azonban felismerte, hogy az 1990-es években a könyvek jelentősége csökkent, így a rendező a mai kor közönsége igényeihez igazodva első útjain próbaképpen a filmforgatással tett egy kísérletet.  Első használt kameráját külföldi eladói munkáért szerzett fizetségből vette, majd miután kitapasztalta itthon a használatát, Madagaszkáron Benyovszky Móricról filmezett először. A filmek fogadtatása és a munka öröme miatt végül ennél a szakmánál is maradt, s később is rendre felkereste magyar földrajztudós elődeinek nyomait, amerre járt.

Saját tapasztalatain keresztül hallották a gyerekek, hogy óriási változáson ment keresztül az elmúlt 40 évben a filmezés, míg 50 éve nagy tekercsekre készült egy film. Csillagászati árú kamerákkal dolgoztak, mely esetében a stabil képhez kellett legalább egy nagyméretű állványis, illetve daruk a mozgatáshoz, ma már szinte mindenki számára elérhető a videókészítés, akár egy mobiltelefonnal is. Régen helikopter, hőlégballon volt szükséges egy légifelvételhez, ma a drónok jelentenek újdonságot a filmkészítésben.

A rendező megnyugtatott bennünket, hogy ahhoz, hogy érdekes vagy szép hivatásunk legyen, nem kell feltétlenül körbeutaznunk a világot, de mindenkinek azt tanácsolta, hogy olyan munkát válasszon felnőttként, amit az övéhez hasonló örömmel végez és szeret majd. Ezúton is köszönjük a látogatást és munkájához további sok sikert kívánunk!